A „nem tudom”-ban és az igaz kapcsolódásban „hiszek”.
Így dolgozom kliensekkel, csoportokkal és így kezdek minden integrál szakmai műhelyt.
Innen ez talán furcsán hangzik, hogy írtam egy 400 oldalas kézikönyvet az integrál coachingról. Úgyhogy, ha már felvetettem, kibontom kicsit.
Úgy tűnik, a világunk holarchikusan, azaz „természetes hierarchiák” mentén rendeződik. A holarchia – Arthur Koestler fogalma – olyan világfelépítést jelöl, ahol rész-egészek, azaz holonok kapcsolódnak egymáshoz szerves módon, és együtt alkotnak nagyobb rendszereket.
Ez így talán még elvontnak tűnhet, de a lényege egyszerű: minden egyben önálló egész, és közben része is valami nagyobbnak.
Például: egy könyv fejezete nagyobb egység, mint egy bekezdés; a bekezdés nagyobb, mint egy mondat; a mondat nagyobb, mint egy szó; a szó pedig nagyobb, mint egy betű.
Ugyanakkor mondhatjuk-e, hogy a szó kevesebbet ér, mint a mondat? Mindegyik önmagában is kerek, egész forma – és egyben része egy tágabb holonnak, miközben egésze is egy kisebb egységet beölelő formának.
A tanítóm és én partnerek vagyunk, egyenrangúak, ugyanakkor tisztelem a tudását, tapasztalatát, miközben bármikor megvizsgálom, hogyan rezonál bennem, amit mond. És én is szabadon beszélek arról, ami épp felmerül, ahogyan épp érzem/látom.
A mester-tanítvány viszony sosem lehet hierarchikus, csak holarchikus.
A mester nem attól az számomra, hogy milyen címekkel, státusszal rendelkezik, a szívemben ér el és ott lakik. Érzem, hogy tanulok tőle. Egyszerűen történik. Mellette jobban vagyok, oda és úgy beszél hozzám, ahová fel tudok így nőni, szeretet áramlik közöttünk.
Világunk, fejlődésünk holarchikus szövetének tudatossága először Piaget-vel ért el, még bölcsészhallgató koromban. Ahogy megismerjük a világot, úgy bomlik ki bennünk a megértés is – finoman, rétegről rétegre, mint egy kibomló virág.
A kognitív fejlődés nem egyszerű növekedés, hanem egy táguló látásmód: ami meghalad, mégis megőriz. Úgy mélyül, ahogyan fokozatosan megismerjük a világot – miközben a meghaladás nem elveti a régit, hanem új módon őrzi és integrálja. Úgy tűnik, ennek van egy íve.
Emlékszel arra, amikor a kisgyerek még sírni kezd, ha az anyukája eltűnik a szobából? Mert számára addig csak az „van”, amit lát. Aztán egyszer csak megérkezik egy nagy felismerés: anya akkor is létezik, ha épp nincs szem előtt.
Magamban is felfedeztem a megismerésem meghaladva megőrzés jellegű kibomlását és ez is közrejátszott, hogy Wilber rendszere sok éve megszólított, először a No boundary (Határok nélkül) című könyvén keresztül.
Rezonált bennem, és idővel egyre inkább a szemléleti keretemmé vált – egyfajta belső rendező térré, amely tág teret adott annak, hogy különböző irányokból lássak rá dolgokra, miközben az üresség nyitottsága is megtartott benne.
Egy másik téma, hogyan és miért volt erre szükségem (aki olvasta a könyvemet, ezt is „kiolvashatja” belőle).
Most is alakul, él bennem, ahogyan összefüggéseket érzékelek, a szívemben fonódik egybe ez a minden-mindennel-összefüggő világ, ami spirituális élményeimben szavakkal leírhatatlan érzését hozza az egyek vagyunk élményének és bizonyosságának.
„Annyi éned, ahány kapcsolatod”, mondják a buddhisták. Csak figyeld meg, az egyik emberrel okosnak, szépnek érzed magad, a másikkal összeszűkültnek és bénának. Más és más énállapotokat, minőségeket élünk meg a különböző kapcsolatokban. Miközben mégis van egy mély, központi mag-érzésed: te vagy te és te „egy vagy”. Akkor most mi van?
A „ki vagyok én” kérdése, persze, messzebbre is visz, egészen a nonduális tapasztalatig, ahol minden forma a tudat tükörjátékává válik, és az én, mint elkülönült létező, elolvad. Ám itt, a hétköznapi tudatállapotunkban, a 3D-ben ez egy roppant fontos felismerés: a környezetem hatása óriási, meghatározza, hogy (éppen) kinek/minek élem meg magam, hogyan érzem magam. Az integrál szemléletből ezt is hamar megsejtettem.
Ahogyan tanítóm mondja a buddhista pszichológiával, és ez rezonál mélyen a szívemben, „aki nem szeret, azt kerüld el -nem vele van dolgod.” Még tanulom. Sok fájdalmas élményem volt abból, hogy nem mertem ehhez tartani magam. De ma már érzem: ez a differenciáló szív bölcsessége. Arról szól, hogy megengedem magamnak azt a szeretetteli belső mozdulatot, hogy ne maradjak olyan térben, ahol sorra elhervadok.
Mert az, aki nem szeret, nem nekem való. És nekem meg az a dolgom, hogy ezt észrevegyem. Ez is az integrál életszemlélet számomra.
Ugyanakkor, az integrál szemlélet, ha rosszul „használjuk”, lehet bántó is. Ha valakit csak a tudatszintek mentén látok, valójában nem látom, nem érzem őt, nem kapcsolódom vele, nem engedem, hogy hasson rám, hogy hassunk egymásra és abból folyamatosan alakuljon, éljen, lélegezzen a kapcsolódásunk. Megfigyelem, mint egy tudós a vizsgálata tárgyát. Ha ilyet teszek, bántalak. És magamat is.
Előszöris és egyetlenként van az élmény, a kapcsolódás, hogy megszületik(-e) a csoda közöttünk, hogy igazán találkozunk és beszélgetünk, összeérünk. A szavak vivőanyagai és egyben teremtői a kapcsolódásunknak. És persze, az sem mindegy, milyen szavakkal, hogyan használjuk a nyelvet, amelyen keresztül közösen konstruáljuk a valóságot. Oda-vissza állandóan történik a teremtés folyamata. („Történjük” énekre töredezettnek tűnő világunkban.)
Akkor mire jó az integrál?
Nem tudok semmit. Ez felszabadító, tiszta és szeretetteli.
Amikor beszélgetünk, rád figyelek, odaadom magam a kettőnk terének. Hatsz rám, hatok rád, minden találkozás hordoz valami újat, frisset, ami a közös terünkben, rajtunk keresztül lüktet, él. Megérzem, hogyan tudok úgy kapcsolódni hozzád, ami felszabadíthat téged, hogy kisimuljanak a görcsök, ráncok, kiömölhessen a fájdalom, ha épp jönni akar. Hogy megérezd, aki eredendően vagy, hogy ki tudj jönni újra a fényre és tudatosan tudj magad köré teremteni egy neked való, méltó életet. Ez nagyon praktikus.
A beszélgetésünk során óhatatlanul formálódik bennem valami arról, amit hozol. Elsősorban érzések és intuíció nyomán alakul ki bennem egy belső kép, egy szimbólum, egy gondolat.
És csak itt jön be az integrál. Egymásra rétegződnek bennem a terünkben megjelenő energiák, érzések, a felbukkanó sztorik, összefüggések, a kapcsolódásunk íze, mélysége. Ahogyan ez folyamatosan alakul, szinte „magától” történik, hogy ez az információ-halmaz beleömlik bennem az integrál komplex-üres keret-rendszerébe és egyfajta tendenciaszerű állapotjelzést ad az itt-és-mostról.
Minden alkalommal, amikor találkozunk, friss, és amit „látok”, bármikor elhajítom, ha nem fontos, azaz MI nem érezzük igaznak. Ez hozhat egy jó kérdést, reflexiót, organikus csendet, amivel eltalálom azt az „akupunktúrás pontot”, ami által érzed, hogy értve vagy, látnak.
Mert akit látnak, az érzi, hogy szeretve van.
Egyedül ez számít. Mindannyian erre vágyunk.
Amikor a könyvet írtam, sajátos módon pároltam le magamban az integrált, hagytam, hogy hasson rám, kerestem, hol, hogyan rezonál bennem és hogyan lehet nagyon praktikus a segítő kapcsolatban. Minden cseppjét átitattam szívvel és csak és pont úgy, ahogyan tudtam.
